felnőtteknek, tavaszra
Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz.
Száraz kútak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.
(Dsida Jenő)


Weöres Sándor: Idyllium

A mező csendje
a domb hajlása
egyablakos ház
néz a forrásra
nap hold csillagok
körülkeringik
itt kéne élni
ámulva mindig
betévedőnek
kenyeret adni
gyümölcsöt szedni
vetni aratni
égi forrással
feküdni kelni
itt kéne élni
örökre lenni


Hajnal Anna: Este

Ez a ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvös szentély.
Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.


Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent -
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent
:
fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom
. S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.


Kosztolányi Dezső: Harsány kiáltások tavaszi reggel

Élni először itt e világon
s élni utolszor.
Látni a földet, látni csak egyszer
és soha többé.
Állni a fényben, inni meg enni,
csókba fürödni.
Nézni a kék nefelejcset a szélben,
barna göröngyön.
Érezni a gondolatok ragyogását
barna fejemben.
Menni a hegyre az éter elébe,
völgybe leszállni.
Lélekzeni, fölkiabálni rajongva
az égre, napra.
Aztán egyszerre vad zuhanással
összeomolni.


Károlyi Amy: Elyziumban jártam

Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
fiatal voltam, övig meztelen
ültem a parton, nekidöntve hátam
a mellednek fecske-könnyeden.
Csak madár érhet így madárhoz,
míg nincs közük a kényes almafához,
min tudásuk terem,
csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
és minden szárnycsapásuk végtelen.




László Noémi: Pipacsmezők

Mutasd nekem ha még lehet
a szélsöpörte tág mezőt
a moccanó rezgőfüvek
legyezte lusta levegőt
csak annyi áttetsző eget
mutass amennyit játszva is
a földtől pár arasznyira
elbír kerengő ujjbegyed

mutass páncélos mag körül
egymásra hajló íveket
az évszakot mutasd amint
megérleli a díszletet
egy képet adj amit a szél
fejed fölött majd átszakít
s csak szórja rád pipacsmezők
elillant lepkeszárnyait


Lator László: Erdő

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltűnök,
mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.


Ishikawa - A hold

Hold aranylik át a felhőn.
Játszadozni kezd szemünkkel:
víz alá hull s újra feljön,
aztán messzibb tájra megy -
ott mögéje áll a hegy,
hogy ne lássuk, merre tűnt el...


Nukada - Kék éjszaka

Holdfényes út, közelbe senki -
a szél virágos ágat ingat;
éj szűrődik a kerteken ki
s kéken belengi
elrebbenő, halk álmainkat.


Fodor Ákos: Arcképcsarnok

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
- lehet, hogy ez az igazi.

És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
- lehet. Akkor ez a valóság.

Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
- efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.

És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.