felnőtteknek, őszre
Weöres Sándor: Gyerekkor

Gyerekkoromban réges-régen
fenn ültem én is a szekéren.
Gabonát vittünk a malomba,
vagy burgonyát, répát halomba.
Mindig közelbe, mindig lassan,
s ömlött az idő számolatlan.

Mert oly lassacskán folyt az élet,
a közelség is messzeség lett.
Közöttük utak sokasága
ágazott szerte a világba.
Elálmodozva mindent láttam
a nem-látványos pusztaságban.

A kordét csikók röpítették,
ez volt a szédítő sebesség.
Mit ott átéltem, ahhoz mérten
most minden élmény törpe nékem.

Károlyi Amy: Örökség

Ki hagyta rám e furcsa örökséget?
tán javasasszony volt a drága,
füveket, gombát egybefőző
tündér, boszorkány, ükanyó, párka,

kezében órjás kertészolló,
az életekből itt-ott levágott,
s élet-darabokból foltozott
nekem egy foltos bohóc-virágot.

Ezt a világot hagyta rám,
a sok mögött mégsem egészet,
a csupa kérdő- és gondolatjel,
mi a világból az enyém lett.

Zelk Zoltán: Hallod...?

Hallod a harmat gurulását,
hallod az esőcseppeket?
hallod a lepkék szárnycsapását
s ha egy homokszem megreped?

Nemes Nagy Ágnes: Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
míg kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

Weöres Sándor: A célról

Mit bánom én, hogy érdemes
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?
Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
Mert célom ismer engem.

Ladányi Mihály: Mese

Legelőször a manók bújtak el
az est füvébe, a manók legelőbb.

aztán tündér-hugaim hagytak el
éjfél után, de még hajnal előtt.

A boszorkány felsöpörgette a
sárkány barlangját, s ő is elveszett.

Az álmok zavaros vadvizein most
nappalaim lidércfénye remeg.

Nemes Nagy Ágnes: Magas hegyekre áhitok

Magas hegyekre áhitok
hol megfejtődik száz titok,
hol nincsen bűn és nincs piszok,
csak fényes ég és nárciszok.

Kányádi Sándor: Napszállatja, napnyugta

Napszállatja, napnyugta:
vörös az ég alja;
poros a nap kalapja,
karimája kajla.
Egyedül a dombtetőn,
sírdogál egy nyírfa,
leveleit reszketőn
magához szorítja.
Szél lesz holnap, hideg szél:
szomorú az erdő;
bánatában megvénül
mire a hold feljő.